In & out of the comfort zone

Sokak számára Orfű általában kimerül az első két tóban, ahol nyaralók többsége és a strandok is vannak. Persze, nyáron ez valamennyire érthető. Teljesen más élményt nyújt azonban az orfűi tórendszer másik két tagja, a Hermann Ottó-tó és a Kovácsszénájai-tó. Minthogy ezek inkább tájvédelmi jellegűek, fürdeni nem, csak horgászni lehet bennük (és a horgászok is csak elég korlátozottan használhatják), nincsenek egyáltalán körbeépítve, igazi vadregényes tókerülő sétákat tehetünk a környéken. Jó tempóban kb. egy óra alatt lehet körbeérni (1 óra = 1 tó), de megéri belekalkulálni azt is, hogy napsütéses időben úgyis ki akarunk heveredni az egy-egy horgászhelynyi kis füves földteraszra. Mindenképp érdemes a Pécsi-tó melletti kis boltban vagy kocsmában egy előre behűtött sört, illetve otthonról harapnivalót magunkkal vinni. És aztán csak hátra kell dőlni, hallgatni a madarakat, a nád és a levelek susogását, a halak loccsanását a parton. Csönd van, z idő megáll, az életünket kint hagytuk az úton, a tó egy kicsit csak a miénk.

Tűzrakóhely a két tavat elválasztó gát közelében.

Végre a MÁV is felveszi a fonalat és igyekszik megcélozni a bringás kirándulókat. 2012. március 1-től már kapható az úgy nevezett kerékpáros túrajegyet. Aki a Balaton, Fertő-tó vagy Tisza-tó környékén akar kerekezni nem kell mást tennie, mint megvenni egy kiegészítő kerékpáros túrajegyet (a korábbi kerékpár jegy helyett, a saját menetjegye mellé) és az ország bármely részéről 400 forintért utaztathatja a biciklit. Sőt, az utazás napján még a tavak körüli településeken tekerve, ha elfáradunk vagy csak egyszerűen vissza akarunk jutni a kiindulópontunkra, újra (bárhányszor) felszállhatunk bringástul a vonatra. Persze egy ilyen új utazásnál már egy újabb menetjegyet kell venni, de a bringa legalább továbbra is ingyen utazik (illetve ugyanazért, az út elején kifizetett 400 forintért). Persze a Fertő-tó körül nem tudunk teljesen körbe menni ugyanazzal a jeggyel, mivel időközben átérünk az osztrák vasút felségterületére... de talán az az idő is eljön majd, hogy a határ nem jelent gondot.

További infó magáról az ajánlatról: http://www.elvira.hu/ajanlatok/utazasi_ajanlat.php?mid=14ddba6f30c

az érintett tóparti településekről pedig itt: http://www.elvira.hu/ajanlatok/utazasi_ajanlat.php?mid=14ddba6f30c2a9

És még néhány hasznos információ kerékpárszállítás-ügyben (mivel gondolom nem csak én szoktam néha elbizonytalanodni, hogy tényleg lesz-e helye a bringámnak): http://www.mav-start.hu/kerekpar/tavolsagi.php

Nos, nem is olyan rég még én is alapvetően a nyári időszakra koncentráltam a nyaralásokat, utazásokat. de aztán néhány kivételes kirándulás kizökkentett ebből és most már, ha tehetem, essen eső, fújjon szél, megyek. Megyünk.
Mióta 14 éves koromban a gimnáziumi busszal bejártuk Erdély dombjait és hegyeit, visszavágyom. Nincs bennem az a tipikus magyarság-együvé-tartozunk, kicsit nosztalgikus érzés, nem, nem ezért vágyom vissza. Hanem mert egész egyszerűen gyönyörű. Nem emlékeztem már részletekre, csak egy-egy képre: a hullámzó aranyló réten vágunk át a boncidai Bánffy-kastélyhoz, medvékkel és áfonyától liluló nyelvvel ijesztgetjük egymást miközben másszuk az egyik Hargita-csúcsot, félve kerülgetjük úszva  a Szent-Anna-tó közepét, mert azzal riogatnak hogy elnyel. Emlékszem még, hogy Szovátán ettem a legjobb pizzát életemben (legalábbis egészen 20 éves koromig ezt gondoltam), hogy fintorogva ittuk a borvizet és hogy a szüleimmel egyidős füstokádó teherautók száguldottak le velünk a parajdi bányába. Valahol errefelé találkoztunk még Áprily Lajos lányával is (bár a rokonsági fokot lehet, hogy módosították az emlékeim) egy fatornácos házban.
Az elmúlt években minden évben egyre jobban piszkálgatott, hogy igen, vissza kellene menni. De ezt a gondolatot a végén mindig elnyerték más, egzotikusabb úticélok, kihagyhatatlan repülőjegyek, megmászandó hegyek. Mindig azt mondtuk, hogy oda igazából bármikor el tudunk menni, hiszen csak egy ugrás (hogy milyen döcögős egy ugrás tud lenni, arról majd később).
Torockón is voltam már, több mint tíz éve. A testvérem és diákjai már évek óta visszajáró vendégek a faluba. Viszonylag közel esik a határhoz, vannak tisztességes hegyei és a környék elég látnivalót, tennivalót ad egy három-négy napos úthoz. Persze valószínűleg korlátlanul hosszabbítható ez az idő, mivel ottvoltamkor kapásból további három-négy napi programot tudtam volna felvázolni, anélkül, hogy belemélyedtem volna az útikönyvekbe, útleírásokba.
A mi útitervünket szerintem leginkább Torockó Basicként nevezhetnénk meg. Vagy lehetne akár Torockó Best is.
Péntek délután: odaút (indulás délután 3-kor Szegedről –érkezés éjjel 1-kor Torockóra)
Az előzetes figyelmeztetések ellenére választottuk ezt az utat. Nem azért sikeredett 9-10 órásra, mert annyiszor megálltunk volna, hanem mert egy autópályányi forgalmat bonyolító 1*1 sávos úton kellett megtenni. Csak Aradon eltöltöttünk 3 órát. Az elkerülőt szétszabdaló három vasúti sín szinte a nullára csökkentette a haladási sebességet. Néhány közös pisilés után a kaminosokkal megtudtuk, hogy ne is számítsunk semmi jóra, így éles jobbkanyarral átvágtunk a sötét elővárosokon, be Aradra és kb. 10 perc múlva már át is értünk a városon – ahol aztán újra találkoztunk a szintén kelet felé törekvő ezernyi kamionnal és egy félig felszedett útpályával. Ezt követően általános igazságként rögzítettük és szabályként állítottuk fel, hogy ha már tíz perce nem mozdul senki, akkor visszafordulás, és a legközelebbi alsóbbrendű úton kerülünk.
Éjjel egykor végre megérkeztünk, felébresztettük szállásadóinkat, megkaptuk jó meleg szobáinkat és meg sem álltunk a megérdemelt álomig. Reggel szikrázó, kutyaugatós reggelre ébredtünk. Szemben a házzal a falu fölé tornyosuló Székelykő tömbje, a kapu nyitva, a ház előtti téren már kútnál már megindult az élet - ki mos, ki vizet merít, az induló túrázók a kulacsaikat töltik, a hegyet szemlélik.

Szombat: Tordai-hasadék és környéke

A Torda felé vezető útról (75-ös) egy balkanyarral lekanyarodunk Mészkő (Cheia) felé, de egy kis táblára ki is van írva románul, hogy arra fen a hasadék (Cheile Turzuii hivatalos nevén). Innen már földút vezet a Tordai-hasadék előtt turistaházhoz és a parkolóhoz. Útikönyvünk kicsit megtévesztett, a felső parkolóban álltunk meg egy elhagyott kürtöskalács sütő mellett. Innen már látszik a hasadék, sétálni kell még egy-két kilométert. Parkoló lent is van, mint utóbb kiderült, bár ez napközben szép lassan megtelt (még egy október végi hétvégén is). Van egy kis büfé is, néhány alapétellel, drága sörrel, mikor visszafelé jöttünk, frissen sült kürtöskalács is volt.
Ez a kicsit retro komplexum szinte közvetlenül a hasadék bejáratánál van. Papírforma szerint 3 lejes belépőt kell fizetni, de nem találkoztunk senkivel, aki ezt kérte volna tőlünk. Szezonon kívül valószínűleg már veszteséges ezért egy embert foglalkoztatni, hiszen turisták inkább csak a hétvégeken vannak.
A hasadékon minden nehézség nélkül végig lehet sétálni. Kell egy kis lépésbiztonság, illetve akinek tényleg durva tériszonya van, annak lehet, hogy néha nyelnie kell nagyokat, de semmi bonyolult nincs a túrában. Nem is annyira túra, inkább csak egy kis séta. Viszonyt annál látványosabb.  A pár száz méterenként a patak felett (nem túl magasan) átvezető függőhidak már csak a hab a tortán. A túra során érintjük a Sárga-tornyot, majd a 200 m magas sima laposfalú Falkolosszus majd a tiszta forrásvízzel szolgáló Csorgó mellett sétálunk el. A hasadék körülbelül a felénél található a Danila-tó, ahol tulajdonképpen a patak kiszélesedik, és álló víztükörnek tűnik a lassú folyása miatt. (Forrás: Wikipédia)

„A tordai hasadék a vulkáni alkotás egyik legbámulatosabb remeke; itt egy hegylánc tetejétől a talapjáig kettérepedve. A két átelleni meredek fal kiálló sziklái és mélyedései még most is egymásba illenek, a háromezer lépésnyi sziklafolyosó hajlásai, megtörései mindenütt egyenközűek maradnak, csak imitt-amott mutat tágabb öblöket, hol a sziklaőrlő idő görgeteg kőzuhanyokká porlasztotta a bércfalat; míg egyes sziklatornyok, mint a gót építészet pillérei állnak el a falaktól, amiknek ormozata ma is a münsterek cifra, fantasztikus párkányzatát mímeli.” (Jókai Mór)

Sorra hagytuk el vagy hagytak el minket a beülős, kötelekkel felszerelt sziklamászók. A falakon számtalan kijelölt és kiépített sziklamászó útvonal van és a szikla minősége is elég meggyőzőnek mutatta magát. Fantasztikus élmény lehet ott bent mászni, bár minden bizonnyal az alsóbb részeken hideg is, mert nem nagyon tudnak beférkőzni a nap.
Körülbelül két kilométer után a szoros egyre inkább kiszélesedik, ellaposodik. Mindkét oldalon fel lehet kapaszkodni a füves-bokros domboldalon, ahonnan végtelen kilátás nyílik a hullámzó tájra. Ideális hely egy piknikhez. Hébe-hóba vannak útjelek is, de logikát ekkor még nem véltünk felfedezni bennük (később se nagyon, csak kiderült már, hogy nem is számít). A hasadék innenső oldalán Alsópeterd (vagy Magyarpeterd, románul pedig Petrestii de Jos) faluba érhetünk, ahova mi nem mentünk be, mert túl sok izgalmas dologgal nem kecsegtetett.
Visszafelé a hasadék feletti mindkét hegyen átkelve vissza lehet jutni a parkolóhoz. Bár a jobb oldalon meredező sziklafalak eléggé elbizonytalaníthatnak, igazából gond nélkül át lehet kelni. Az elején számolni kell egy kaptatóval egy füves hegyoldalon, de ha ezen túlvagyunk, a fennsíkon simán lehet haladni, mígnem elérjük a siklóernyősök felszállópályáját. Itt a hasadék szélén ki lehet mászni a lentről is látott keresztre, ahonnan félelmetes kilátás nyílik a mélységre. A felszállópályán (réten) átvágva, az erdőn keresztül lehet leereszkedni a parkolóhoz. Talán pont ez a része a legvészesebb, mivel az erdő száraz, kiskavicsos vagy avaros talaja meglehetősen csúszós, így mindenképp túrázásra alkalmas cipőben szabad csak nekivágni.
A környéken több napra elegendő gyalogtúra útvonal található, mindegyik elérhető közelségben, keresztül-kasul a Gyalui-havasokon. Mivel nekünk nem volt turistatérképünk - Tordán lehet, hogy egy kis utánajárással megvehettünk volna egyet, de sajnáltuk rá az időt – inkább a hasadék bejáratánál lévő térképet lefényképeztük nagy felbontásban. Sima gyalogtúrákhoz tökéletesen megfelel, és ha legközelebb jövünk, ez alapján akár már otthon is tudunk tervezni. Persze a térképen a földrajzi nevek románul vannak feltüntetve, így kicsit macerás beazonosítani magyar nevekkel – bár túrázási szempontból, szerintem ez lényegtelen.

Néhány érdekes és használható link:
http://mek.niif.hu/04700/04756/html/61.html
http://kosaferenc.wordpress.com/2009/04/20/krtra-a-tordai-hasadkban/  (ez ugyanaz az útvonal, mint amit mi tettünk meg)
Mászóknak kedvcsináló:
http://www.kezdivasarhely.com/speoalpin_regi/index.php?option=com_content&view=article&id=6:sziklamaszo-tura-tordai-hasadek-&catid=3:speoalpin-klub

Vasárnap: Autós-érdekes

Mivel a csapat másik két tagja nem olyan aktív túrázó mint mi, és két jó évtizeddel idősebb is, vasárnap autós-érdekes és kulturális napot terveztünk. A havasokon átvágva a kalotaszegi falvakat tűztük ki célul. Mivel rendelkezésre állt egy igencsak részletes térkép (ugyanis a GPS szerint szintem mindig a zöld mezőben jártunk, még az olyan utakon is, amelyek állapotuk alapján legalább 10 éve ott voltak), úgy döntöttünk, hogy nem a főutakon megyünk a füstös városokon át (az előző napi túra után megejtett tordai bevásárlás pont elég volt a városokból), hanem a rövidebb úton, a hegyeken át igyekszünk elérni célunkat, Körösfőt.
A térképen fehér útként jelzett út nem volt más, mint egy földút – egészen addig azt hittük, hogy a vékony szürke vonal jelzi a földutakat (a valóságból kiindulva, a szürke utak körülbelül csak csapások lehetnek.... végül nem merészkedtünk a közelükbe autóval). Annak ellenére, hogy tulajdonképpen szinte csak terepjárókkal illetve nálunk idősebb Daciákkal találkoztunk, az út kényelmesen járhatónak bizonyult. Szerencsére az idei őszi szárazság miatt nem mosta ki az utat a víz, csak néha koppant az alja egy-egy kiálló bütykön, de nagyobb izgalom nélkül átértünk a hegyeken. Izgalomba csak az előttünk elterülő látványtól jöttünk. Pásztorkunyhók pettyezték a hegyoldalakat a sárgán-vörösen aranyló fák között. A ragyogó napsütésben az a táj fogadott bennünket, ami a száz évvel ezelőtt idelátogatót is fogadta volna. Szinte minden kanyarban kipattantunk az autóból és csak álltunk a völgy felett és szívtuk magunkba a napsütést és a színeket.

Az útvonal, hogy ehhez a csodás helyhez elérjünk: Torockóról Észak felé indulunk, a 107-es úton balra fordulunk, áthajtunk Iara-án, Baisoara-án, tovább egészen Valea Ierii-ig (magyarul Járavize faluig). Már ez az út is megér egy délelőttöt, főleg egy őszi napsütéses délelőttöt. Eddig még egy egész jó állapotú aszfaltúton jöttünk (meg is jegyeztük, hogy nyáron vissza kellene jönni biciklivel is). Járavizén elég könnyű eltéveszteni a lehajtót jobbra, mi is mentünk egy felesleges kört. Ha már átmentünk a falu vége felé lévő hídon, akkor túlmentünk, és vissza kell fordulni. Igazából az egyetlen szóba jövő lehajtónál indultunk el felfelé. Cikk-cakkban kaptattunk felfelé, először házak között, amik egyre ritkultak. Itt már jó minőségű földút van, néhol igen meredek, de nem vészes.

Szép lassan elmaradoztak a házak, már csak pásztorkunyhók mellett és itt-ott bicikliző gyerekek mellett mentünk el. Felérve a tetőre kinyílt a világ és csak lestük a színpompás hegyoldalakat. Egy kisebb faluba (vagy inkább házcsoporthoz, ami Plopi néven van feltüntetve a részletesebb térképeken) érve meglepetésszerűen egy görög katolikus templom bukkant fel, csillogó kupolákkal, vakító fehér falakkal. Innen elindultunk lefelé, egy kicsit már döcögősebben. Lehúzott ablakokon kihajolva gurultunk lefelé, beszívva a friss őszi levegőt, amit felmelegítettek a napsugarak. Hébe-hóba BMX-es (valamiért itt a hegyekben minden gyerek lestrapált BMX-szel jár) gyerekek húztak el mellettünk, többségének sör volt a kezében. Ezt először nem igazán tudtuk mire vélni, míg végül láttuk, hogy a bolttól távolabb eső házakhoz viszik és nyomják a felnőttek kezébe. A közel két órás átkelés végeztével, bár már nem nagyon hittünk benne, mégiscsak kijutottunk újra egy aszfaltcsíkra, amin Hidegszamoson (Someșu Rece-n) át kijutottunk Gyalura, amin csak áthajtottunk, és mentük tovább Kalotaszeg felé. A főút hihetetlennek tűnt a négynyomúsított szakaszokkal, főként az aradi kalandok és a hegyi átkelést követően.

Körösfő (Izvoru Crișului) Kalotaszeg központja. A főútra épült falu, ahol végig kézműves termékeket áruló bódék, üzletek sorakoznak. A négy fiatornyas református templom 1764-ben épült, középkori templom alapokra. Ekkor készült kazettás mennyezete is, melyet nagy részben Umling Lőrinc festett. A templomban megtekinthető a II. Rákóczi György által a falunak ajándékozott török szőnyeg (Forrás: Wikipédia). A mennyezet valóban magávalragadó, hosszú percekig csak ültünk a padokban és olvasgattuk a kazettákat. A falu megőrizte régi szerkezetét és építészetét, egy rövid sétát érdemes tenni az utcákon, de amennyiben nincs speciális érdeklődésünk a népművészet illetve a népi építészet iránt, a falu kb. egy – két órás program. Minden bizonnyal a többi kalotaszegi falu tartogat még meglepetéseket, gyönyörűségeket, mi azonban csak ezt az egyet látogattuk meg, inkább elindultunk visszafelé Gyalu irányába, próbáltunk egy éttermet találni.


Az étterem-kérdés ősszel nem egy könnyű ügy. Vannak harsány színes panziók az út szélé, éttermet reklámozva, ezek azonban ilyenkor teljesen kihaltak – még ha nyitva is vannak, nem szívesen ülünk be egy kihalt étteremben. Az útikönyv által felvonultatott nem túl széles választékból kiválasztottuk Tamás bátyát, aki Tordaszentlászlón (Săvădisla) visz fogadót. A faluba beérve több étteremmel találkoztunk, mint eddig összesen Erdélyben, de mi célirányosak voltunk és Tamás bátyához ültünk be. Egetrengető élmény nem ért minket, de kedves kiszolgálás mindenképpen és megkóstolhattuk a helyi konyhakölteményeket.

Hétfő: Székelykő mászás



Miután a csapat minden tagja elég erőt gyűjtött hozzá, 11 óra tájban nekivágtunk a Székelykőnek. Magasságra semmiképpen sem egy nagy kihívás (szerintem max. 400 méteres szintkülönbséget kell leküzdeni), a megpróbáltatást esetleg legfeljebb az út meredeksége és azt azt borító mindenképp gurulni akaró apróbb-nagyobb kövek jelenthetik. Nekünk szerencsénk volt a száraz idővel, de nem egyszer eszünkbe jutott, hogy esős időben bizony sokkal kevésbé könnyeden vennénk ezt az akadályt. Egy jó túrabakancs nagyságrendekkel szebbé tudja tenni a mászást itt is. Lefele már nem erre jöttünk, hanem Észak felé, az erdőn át. Útjelzéseket nem nagyon érdemes keresni (bár az erdőben néha jól jöttek), ha van valamennyi minimális tájékozódási képességünk tudni fogjuk, hogy merre menjünk. Bár az erdei út eleinte könnyebbnek tűnt, mint a szikés kaptatón felkapaszkodós, elég meredek volt és az elmúlt hónapok szárazsága miatt jó párszor megcsúszott a talaj a lábunk alatt. Egyik társunk, aki sportcipőben vágott neki, leginkább fától-fáig evickélt le a hegyről. Veszély nem volt egy pillanatig sem, csak míg mi könnyen vettük az akadályokat, neki nagyon oda kellett figyelni.

Kedd:  Torockószentgyörgyi vár

Ez már a búcsúnap volt. Komoly programra időnkből már nem futotta, így ezt hagytuk a végére. A szomszéd falu (Colesti) feletti domboldalt uralja a vár, amely minden romantikus várrom-tulajdonságnak eleget tesz. Ha több időnk van érdemes úgy tervezni, hogy például Torockóról túrázunk át az erdőkön, legelőkön a várba és ott a romok között piknikezünk egyet. Találtunk tábortűzromokat is, úgyhogy legközelebb majd alkonyatkor jövünk is, szalonnával és hagymával a tarsolyunkban.

Néhány ráadás kép